Katie -- Chris

- Katie Benson
-- Ha gáz van, maradj csendben. Vagy ordíts, üvölts, hogy minden rendben.

A hetem keserves nyávogások és panaszkodások közepette telt el. Vérbeli nőként viselkedtem, amit bevallom, szégyenlek. Magamra sem ismerek, mások pedig úgy szint. Legszívesebben szembe köpném magam, amiért ennyire nyámnyila és érzékeny vagyok. Amiért egy szakítás megráz, ahelyett, hogy már másfelé kacsintgatnék. Milyen szép is lenne, ha képes lennék olyasmire. Mindenem, amim volt...amim van...és amim lett volna Brittany-ba összpontosult. A csodálatos, tökéletes, szerelmes valóságom és csak az enyém. Azaz csak az enyém volt. Amíg el nem marta mellőlem a szabadság. Megunt!? Mást is ki akart próbálni!? Amiről eddig azt hittem, hogy igazság, az valójában tömör hazugság volt, csak épp beédesgette magát hozzám és...bedőltem. Mindent bevettem, amivel áltatott és őszintén szólva nem bántam meg. Vissza akarom kapni. Vagy nem? Nem. Nem tudom. Most már egyszerűen csak túl szeretném tenni magam az egészen. Brittany-n és anyámék válásán. Mert a barátnőm volt az egyetlen személy, aki a földön tartott.
Felkönyökölök az asztalra és nagyot sóhajtok. Körülöttem Thony tevékenykedik, finom illat mállik szét a levegőben. Nem vagyok éhes, több, mint egy hete. Nyelek egyet, szívesebben néznék valami brazil szappanoperát, amiben a főhős megkapja a kiszemelt nő kezét és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Csakhogy egy órára legalább elszakadhassak a kegyetlen valóságtól.
- Meddig szándékozod még lógatni az orrodat a konyhámban? Figyu, spanok vagyunk meg minden, de ez kezd kissé...bosszantani!? - vacillál, mintha a megfelelő szón gondolkodna. - Ja, szóval rohadtul idegesít. Kapd össze magad és viseld a vereséget úgy, mint egy férfi, vagy tűzés a házamból! - biccent az ajtó felé, majd felszisszen, látván, hogy a forró olaj egy cseppje kezére fröccsent.
- Te ezt nem értheted. Brit...tökéletes volt. Még most is az. És belepusztulok, hogy nem lehet az enyém. - megdörzsölöm a szemeimet. Megeshet, hogy az álom ki akarja tűzni rajtam zászlaját három nap után? A szemem alatt görgő karikákra biztos ráférne egy kis alvás.
- Brit egy ribanc volt, te is jól tudod. Nem csodálnám, ha már a fél suli járt volna benne. - tekintetem dühtől izzik, úgy emelem Thony-ra. - Most mi van? Ez az igazság. Mindenki tudja, hogy már nem szűz. - vonja meg vállát és úgy dönt, hogy inkább csendben marad.
Valóban így lenne? Brittany tényleg...Nem. Az képtelenség. Ismerem annyira, hogy tudjam, ez lehetetlen.
Felállok a székről és magamra veszem vihar kék kabátomat. A kapucnit megigazítom felkészítve, hogy majd fejemre csapjam. Mély levegőt veszek, majd megszólalok.
- Megyek. Katie-vel úgy tíz perc múlva találkozok A büfénél. - a baráti körből mindenki tudja, hogy mire gondolok akkor, amikor azt mondom "A büfé". Elsős korunkban fedeztük fel és azóta törzshelyként szolgál. Thony megkóstolja a kaját, amit saját kezűleg készített, majd elismerően bólint.
- Mi!? Már neki is panaszkodni akarsz? Ó, jajj...kíméld meg egy kiadós agyzsibbasztástól! - forgatja szemét. - Amúgy...Benson jó csaj. Sosem értettem, hogy miért lóg inkább a fiúkkal...főként veled... - vigyorodik el, én pedig összeszűkült szemekkel nézek rá. - ...de határozottan jó csaj. Vele kárpótolhatnád azt a szajhát. Ha nem is hosszú távra, de egy estére tuti. Kis pia is játszik, aztán mehet a móka. A muterod nincs otthon ma, azt mondtad. - elegem van. Mindenből. Főleg a baromságaiból, na meg...még mindig fáj, hogy Brittany-t szajhának nevezi. Akkor is ha az, és akkor is, ha már igazából semmi közöm hozzá.

Kevesebb, mint tíz percbe tellett a séta és már ott is ülök a büfé egy két személyes asztalánál. Az eső rákezdett hál' Istennek, így már a kedvemmel egy színt öltött az időjárás is. Az itallapot forgatom kezeim közt, közben szemeimmel az ajtót pásztázva. Az egyetlen ember. Igen, az egyetlen, akire számíthatok és aki mindig megért. Át kellene gondolnom, mit mondok neki. Úgy két napja találkoztunk utoljára, amikor is rám akadt a suli udvaron. Valami puccos esküvőről robogott el hozzám. Na ja, már akkor elege lehetett a nyávogásomból, de sajna, nem tudok mit csinálni. Egyenlőre nehezemre esik felejteni.
- Heló, hozhatok valamit? - csendül fel egy vékony hang, amire azonnal felkapom a fejemet. Nem Katie. A pincérnő jött felvenni a rendelést.
- Nem, köszönöm. Majd később. - felvonja szemöldökét, nem csodálom, hogy nem ért. Nem érdekel. Amíg Katie ide nem ér nincs szükségem senkire és semmire. Karjaimat az asztalra helyezem, államat pedig ráfektetem, tekintetem egy percre sem ereszti az ajtót.

- Katie Benson
-- Ha gáz van, maradj csendben. Vagy ordíts, üvölts, hogy minden rendben.

Kezdem feladni a dolgot. Úgy érzem, hogy Katie bármennyire is várom, nem fog eljönni. Talán rájött, hogy nem szívesen hallgatná a panaszkodásomat, arról meg már ne is beszéljünk, hogy folyton csak Britről mesélnék. A vele töltött idő csodálatos volt. Komolyan, mint a...Mesékben. Talán még ott sem ennyire tökéletes minden, mint köztünk volt. Habár őszintén szólva már nem tudom, mit higgyek. Igaz volt az a fél év, vagy csupa hazugság az egész? Lehet, hogy abszolút nem is szeretett, csupán az a "szeretlek" szó is szimplán kicsúszott a száján. Nem kizárt, sőt több, mint biztos. Stephan miatt van az egész. Ha biológián nem mellette trónol és édesgeti magához, akkor még mindig az enyém lenne és boldogok lennénk. Túl naiv vagyok és hiszek a szerelem-első-látásra elméletben, valamint a boldogan-éltek-amíg-meg-nem-haltakban. Hülyeség, tisztában vagyok vele, de mindenki tévedhet. Ez amolyan emberi dolog, ami megkülönböztet minket a...Nem emberektől. Sokszor Brittany-t is túl tökéletesnek gondoltam ahhoz, hogy igaz legyen. Egyáltalán nem nekem való, egész másra termett, mint egy szerencsétlen sráccal foglalkozni, aki benne vigasztalódik, miután szülei elváltak.
Összerezzenek az ajtócsengő hangjára, ámbár az alatta belibbenő karcsú alak mintha rengeteget dobna a kedvemen. Az arcán érdekes fintor uralkodik, sötétbarna, már-már fekete tincseiből csurog a víz, öltözéke pedig szintén át van ázva. Szám sarka apró mosolyra görbül, igyekszem visszafojtani kitörő nevetésemet, de nehezen megy, olyannyira, hogy inkább tenyeremet szám elé csúsztatom, ezzel is könnyítve kacagásom elfojtását. Sosem gondoltam volna, hogy egy lány lesz a legjobb barátom, főleg nem Katie Benson, akit ha jól emlékszem nem is kedveltem túlzottan. Aztán látszólag minden megváltozott.
Engedek a kényszernek és felnevetek, miután megszólal, majd köhögésbe fullasztom pillanatnyi jó kedvemet.
- Bocs, csak... - végig nézek rajta. - Jól nézel ki. - jegyzem meg, csakhogy véletlenül se haragítsam magamra. Na, nem mintha bírna rám haragudni egy óránál tovább.
A kettőnk kapcsolata mindinkább mondható érdekesnek, mintsem normálisnak. A lelkemet is kiöntöm neki és elvárom, hogy ezt ő szintén megtegye annak ellenére, hogy ilyen ritkán történik. Fogalmam sincs, miként áll hozzá a férfiakhoz, de nem gyakran látom pasival. Ami a legfurcsább...miért örülök én ennek?
Leveszem magamról kabátomat és pimasz mosollyal arcomon, felé nyújtom. Apró gesztus, amivel próbálom kifejezni, hogy mélyen együtt érzek vele. A termet pásztázom, hátha a pincérnő visszatéved felénk, mert igenis megkívánok valami...Erőset. Nem kenyerem a piálás, de ilyen állapotban aligha lennék képes mást inni. Katie hamarabb megoldotta a helyzetet, a lány már bólint is mögöttem, miszerint érti és már hozza is.
- Egy kávét is, légy szí'! - szólok utána. Ha Katie nem iszik, én sem fogok. Talán jobb lesz most józanul társalogni. Tiszta fejjel egyszerűbb. - Öhm, nagyjából húsz perce várlak és akkor még azt hiszem nem esett. De szerintem csak szerencsém volt. - pedig manapság az ritka nálam. Jegyzem meg magamban és egyszerűen vállat vonok. Kislányos vonásait vizsgálom, amik tényleg bosszankodást fejeznek ki, így mosolyom nem hagy alább, mindinkább késztet a derűsebb kedvre. - Hol voltál? Mármint...gondolom, ha otthonról indultál volna, akkor nem így néznél ki. - észbe kapok. - Mármint, nem úgy értettem. Csak az...izé...tudod, esernyő!? - igyekszem pontosan kifejezni magamat és remélem, hogy érti, mit akarok kihozni az egészből. Hihetetlen, milyen szétszórt vagyok mostanság.

- Katie Benson
-- Ha gáz van, maradj csendben. Vagy ordíts, üvölts, hogy minden rendben.

Mindig úgy gondoltam, hogy Ő az egyetlen ember, akin senkivel sem osztoznék a világ minden kincséért sem. Nem tudom, miért, igazából fogalmam sincs, de szükségem van rá és ha egy nappal is kevesebbet találkozhatnánk, vagy ha egy másik pasi miatt korlátozódna a találkáink száma, azt hiszem megbolondulnék. Vagy, ami még rosszabb, kieszelnék valamit a tökfilkó ellen, hogy minél hamarabb dobja az én drágalátos barátomat. Ha ezt nem is tenném meg - mert nagyon valószínű -, akkor megismerkednék az illetővel, hogy meggyőződjek arról: megérdemli Katie-t. Mert Ő csakis a legjobbat kaphatja, nem kevesebbet.
Imádom, hogy Katie velem ellentétben mindig jó kedvű, ezen kívül, hogy optimista alkat és szarból-is-várat-építek típus. Bármilyen rossz a helyzet, ő meglátja a pozitív oldalát és ez tetszik benne. Ha jobban belegondolok, nincs olyan, ami idegesítene vele kapcsolatban, talán csak egy valami, de az kiküszöbölhető. Hosszú távon.
Morcos válaszát hallva felvonom szemöldököm és elmosolyodom. Tényleg nem kellett volna hatkor rácsörögnöm, de féltem, hogy dolga akad. Na, nem mintha rám nem szakítana mindig időt, de a biztonság kedvéért tettem. Hogy a délutánját - vagy kora estéjét - lefoglalhassam. Ki tudja, milyen programjai vannak a héten!? Mellesleg, neki van egy húga is, akire bár nem kell már felügyelni, de ott van. És szerintem némi felelősség rá is hárul, ha nem is olyan sok.
- Bocs. - mosolyodom el komiszan, mint egy kisgyerek és lesütöm szememet, majd pillantásom újra arcára téved. - De legalább időben felkeltél és nem aludtál el. - mondom, mintha ezzel megoldanám a dolgot és jól jöhetnék ki belőle. - Tudod, optimizmus. - kacsintok rá és ujjaimmal próbálok nem idegesen a pólóm szegélyével babrálni.
Mit válaszolhatnék kérdésre? Hogy voltam már jobban? Vagy hogy testi-lelki roncs vagyok? Nem tudom, tulajdonképp nem akarom untatni, de közben azt sem akarom, hogy a semmiért kelljen eljönnie. Tehát vagy kinyögöm, hogy mi az igazi oka a találkozónak, vagy improvizálok egy könnyen hihető hazugságot. Kétlem, hogy az utóbbi menne.
- Öhm, nem jobban, mint eddig, de rosszabbul sem. Nehezebben felejtek, mint gondoltam volna. - vonok vállat és mélyen hallgatok valós problémámról. A hócipője tele lehet már velem, nem akarom magamra haragítani, azt pedig végképp nem szeretném, ha kerülne emiatt. - Na és te? Esetleg nem sikerült megismerned valakit? Úgy értem...gondolom, tudod, hogy értem. - egy srácot. Erre céloztam, de biztosra vettem, hogy érteni fogja érdeklődésem tárgyát.
Mikor meghozzák a kikért italokat elveszem sajátomat és kortyolok belőle. Anyám nagyon sokáig nem engedte, hogy kávét igyak, de most, hogy ő áttért az alkoholra, én rátérek a kávéra. Nem viszem túlzásba, szóval a szívinfarktus a koffeintől ki van zárva.
Katie teája az én kávémmal ellentétben forró, aminek hangot is ad. Szám sarka megrándul, akaratlanul is ráncokba szalad homlokom. Arcomra pillanatnyi idegesség ül ki. Már annyiszor említettem neki, hogy egy nő szájából eszméletlenül visszataszító ilyen szavakat hallani, de látszólag fittyet hány arra, amit mondok. Nem baj. Addig nyüstölöm ezzel, amíg nem csökkenti a káromkodásokat.
- Úgy érted: a francba, ez nagyon forró? - vonom fel szemöldököm, remélve, hogy rájön, ezzel arra célzok, hogy finomabb kifejezés is létezik az imént említett szavak helyett. - Ha kell ötven éves korodig javítgatlak ki. - emelem fel poharamat, amolyan "egészségedre!"-ként, majd kortyolok belőle. - Amúgy, hogy van a húgod? - érdeklődök szimplán kíváncsiságból és teszem le a csészét magam elé.

Chris&Katie

Ha nem ismerném igazán Christ, azt hinném hogy egy minta gyerek, akiért rajonganak a szülők. Első ránézésre tényleg az, gyakran is szoktam azzal piszkálni, hogy túlságosan is jól nevelt. De tényleg, ő és én teljesen mások vagyunk. Szerintem Chris még életében nem lopott semmit, sőt szerintem hazudni sem szokott sűrűn. Én meg az a típus vagyok, aki utál a szabályok szerint élni, és ahol csak lehet ott megszegi a törvényt. Legutolsó rossz tettemet, az igazgató ellen követtem el, amiért kaptam három nap felfüggesztést. Nem nagy ügy, csak elloptam a kémia dolgozatokat, de aztán megtalálták őket a szekrényemben. Kivéve az enyémet, mert ahogy a kezembe került rögtön széttéptem és kidobtam a kukába. Vissza tértem a jelenbe, szemeimmel ŐT vizslattam, átláttam a kis maszkon amit megpróbált magára ölteni.
- Ne rizsázz itt nekem Hastings. Kit érdekel a húgom, beszéljünk inkább a problémádról. - előrehajoltam ültömben, próbáltam nem mérgesen Chris-re nézni. - Miért nem tudod egyszerűen csak elfelejteni őt? - ez amolyan költői kérdés volt, és tudtam hogy ez a kérdés jár az ő fejében is.
Sóhajtottam egyet, aztán vizes hajamba túrtam. Utálom nézni ahogy szenved, ahogy egyre mélyebbre süllyed, és én nem tudok rajta segíteni. Maximum csak támogathatom, de saját magának kell kimásznia a szarból. Ezt tudva pedig olyan tehetetlennek, és haszontalannak érzem magamat. Végre vissza akarom kapni a legjobb barátomat..mindenestül. Nem tudtam mit mondani, vagy kifejezni együtt érzésemet. Ha tehetném, vissza tekerném az időt, hogy megakadályozzam a találkozásukat.
De jelenleg még arra sem voltam képes hogy valami biztatót mondjak. Így a legegyszerűbb megoldást választottam. Az elterelést. Gondolom neki is tele van a hócipője azzal, hogy állandóan Brit-re gondol. Ideje kicsit másról beszélni, úgyhogy azt is tettem.
- Ha úgy érted, sikerült e végre leakasztani egy pasit, a válaszom nem. - adtam meg a választ egy korábbi kérdésére. - Az esküvőn volt egy Brian nevű velem egykorú fiú, aki azt hitte hogy egy kedves, aranyos lány vagyok, aki hisz a hercegben a fehér lovon, de mondtam neki hogy elnézte a házszámot. - tettem még hozzá, és reméltem hogy ezzel lezártnak is tekinthetjük a témát. Nem szerettem ha Chris a fiúkról kérdez, nem pont vele akarom megvitatni az efféle ügyeimet. A fiúkkal hadilábon állok. Mármint szerelem terén, amúgy jól el vagyok velük. Ha egy pasi járni akar velem, rendszerint mindig találok rajta valami kivetnivalót. Úgy érzem hogy senki nem felel meg az elvárásaimnak. Meg amúgy is, amióta Chris a képben van, nem nagyon van kedvem pasizni.
Hiszen itt van nekem ő, és a mi kapcsolatunk sokkal többet ér egy szerelmi románcnál.
Kinéztem az ablakon, láttam hogy elállt az eső. Az utcán nagy tócsákban állt a víz, a járókelők pedig össze csukták esernyőiket. Örültem hogy haza felé nem kell az esőben gyalogolni, a kedvem máris jobb lett. Mosolyogva fordultam vissza Chris-hez, elhatároztam hogy nem engedem szomorkodni..soha többé.
- Hé, mit szólnál ha holnap elmennénk abba a buliba, ahova Rick hívott? Rád férne egy kis szórakozás, és kivételesen én is veled tartok. - vetettem fel az ötletet, ami azt illeti már rám is rám fért egy kis szórakozás. Ki tudja, talán még valami jó is kisülhet a dologból.

- Katie Benson
-- Ha gáz van, maradj csendben. Vagy ordíts, üvölts, hogy minden rendben.

Brittany. Birttany. Brittany. A név olyan erősen lüktet lassan a fejemben, hogy minden más külső tényező tompa morajjá halkul. A fények sokkal élesebbek lesznek, ennek ellenére nem vakít, mindinkább próbálja felülmúlni azt a dicsfényt, ami az angyali arcot körül övezi. Szívem lankadatlan verdes mellkasomban, igyekezvén a legnagyobb sebességet kihozni magából. Csakhogy már eleve képtelenség túlszárnyalni ezt az érzést. A lehetetlennel próbálkozik, de látszólag nincs tisztában vele. Az apró ketyere, ami még remélhetőleg nyolcvan évig dolgozik bennem, persze feltehetőleg nem sokáig bírja még, ha ilyen megrázkódtatások érik. Hogy folyton csak depresszióba merülve az önsajnáltatás forró bugyrába süllyedek, s közben azon vagyok, hogy felejtsek. Kiszakítottak egy darabot belőlem, de nem tudom csak úgy megszüntetni a tudatot. Mert bármennyire is szeretném magam mögött hagyni Őt, addig míg nincs más, aki betöltse helyét, megvalósíthatatlan.
Föleszmélek, nem tudom hány percig meredhettem az imént magam elé, de remélem, hogy nem sértettem meg vele Katie-t. Az utolsó ember volna, akit el akarnék veszíteni. Így is folyamatosan tűnnek el mellőlem, Rá pedig még szükségem van. Jobban, mint bárki másra. Nagyokat pislogok, hogy észhez térjek, de nem olyan könnyű a mámoros emlékekből visszatérni a valóságba. Az érzés a hideg-vízzel-nyakon-öntenekhez fogható leginkább. Meglepetten veszem észre, hogy lábaim hevesen járnak, szinte táncolnak az asztal alatt idegességemben. Vagy épp zaklatottságomban? Netán izgatott vagyok? Félelem? Fogalmam sincs, lehetőségek és válaszok tárháza nyílik minden pillanatban, de választani épp oly képtelenség, mint felejteni Brittany-t.
- Nem rizsázok, sőt még csak témát sem szerelnék váltani. Illetve, megfordult a fejemben, hogy nem ártana, mert a sírba kergetlek vele, de végső soron... - megvonom vállam és a következő kérdésre koncentrálok. Hogy miért nem tudom elfelejteni? Mert nem lehet. Ha a helyemben lenne, ő sem tudná, azt persze nem kérhetem, hogy képzelje magát a helyembe. Nem lehet. Ő nő, én pedig férfi vagyok. A puszta felfogásunk is egészen más, még ha sokban hasonlítunk is a másikra. - Nem tudom, Katie. - hangomban cseppnyi elkeserettség és csalódott vágyakozás bujkál. - Úgy érzem, mintha...Mintha valaki a mellkasomba nyúlt volna és kitépte volna a szívem egy darabját. Néha pedig, mintha...az egészet. Gyökerestől szüntették meg a... - elharapom a mondat végét és nagyot nyelek. - Nem, igazából problémának nem mondanám. Szerettem. Még mindig szeretem. - sóhajtok fel beletörődve a megváltoztathatatlan ténybe és inkább félre vonom tekintetem, nehogy tovább süllyesszem mélybarna íriszeibe.
Tudom, hogy nem fogja megérteni. Tudom, hogy minden ribancnak, szajhának, kurvának és még mi egymásnak elfogja mondani, de nem érdekel. Én tudom az igazságot, én tudom, mit érzek és ez pont elég. Mert senki sem ismeri nálam jobban Brittany-t. A szőke loknik hullámszerű lejtését, a türkiz szín íriszek univerzumát és a kislányos vonások kalandtúráját, melyen minden apró szeglet másfelé vezet el. Egy új helyre, amely arra vár, hogy felfedezzék.
Tisztességesen hallgatom végig Katie sztoriját, ami inkább szánalmasnak hangzik a srác szempontjából, mintsem dícséretre méltónak vagy viccesnek. Elmosolyodom, imádom, ahogy elő tudja adni a dolgokat és ahogy az arca ezer meg ezer kifejezéssel adja tudtomra, mennyire ellenszenves vagy épp kedves számára a dolog.
- A srác egy vesztes lehetett. Vagy csak nem olvasta még a Hogyan kezeld Katie Benson-t című útikalauzt. - nevetek fel piszkálódásként, de korántsem gondolom olyan komolyan, mint ahogy hangozhat. Gyakorta viccelődtem vele, bár a napokban elég ritkán, így ez valódi csodának tűnhetett.
Bulik...Nem is tudom. Valahogy nincs hozzá hangulatom. Meg amúgy sem vagyok túl jóban Rickkel, szerintem csak azért hívott, mert a suliba járok. A környéken általában csak a mocskosul gazdag kölykök rendeznek otthon házibulit, mert tisztában vannak vele, hogy más csórókkal ellentétben, nekik bármikor újratölthető az elfogyasztott sör, legyen akár száz liter, és nem mellesleg háromszor akkora házuk van, mint mondjuk nekünk, tehát bőven elfér bent az egész Rosewood Gimi. Felsóhajtok, látván, hogy Katie mennyire örülne neki, megadom magam.
- Felőlem. - megvonom vállamat, tényleg nem érdekel. Maximum hazajövök egy fél óra után, ha nem tetszik. - De ne várd, hogy jó pofizzak másokkal meg hogy... - meg hogy ne Brittany keresésével töltsem az estémet. Teszem hozzá gondolatban, de többre már nem telik, így inkább csendben maradok, nem törődve a félbe hagyott mondatommal. - Mikor lesz? Már nem is emlékszem rá. Ja, és ha gondolod beugrok érted... - mióta megvan a jogsim elég bőkezű vagyok és mindenkire szánok egy kis benzint, ezzel együtt pénzt, csakhogy vezethessem anyám ősrégi kocsiját.

Chris&Katie

Istenem add hogy ne vessek véget most azonnal az életemnek. Tudom hogy vigasztalnom kéne, és azt mondani minden rendben lesz, de mint már mondtam nem vagyok az az érzelgős fajta, nem tudok csak úgy olyanokat hozzá vágni az ember fejéhez mint szeretlek, vagy nem akarlak elveszíteni esetleg minden rendben lesz, túl fogod tenni magadat rajta. Épp ellenkezőleg. Ami azt illeti Chris-re ráférne egy alapos fejmosás, fel kéne végre világosítani hogy mekkora egy ribanc az exe. De jelen pillanatban senkire sem hallgatna, legfőképpen rám nem, a legjobb barátra. Most pedig itt ülök, és éppen egy lelki szemetes vödör szerepét töltöm be. Úgy érzem hogy az Alkonyat egyik részében szerepelek, és velem szemben személyesen Edward Cullen érzelgősködik. Mintha felcserélődtek volna a szerepek, és én lennék a fiú ő pedig a lány. Egy pasi nem lehet padlón ennyire egy szakítás után. Főleg nem Chris. Nem bírtam hogy folyton azt a lányt emlegeti, hangot kellett adnom a véleményemnek.
- Tudod mit gondolok Brittany-ról. Azt hogy egy riba....egy cselszövő kis csalfa lány volt, akinek azért kellettél hogy ne unatkozzon. - nagyon gondosan megválogattam a szavaimat, nem akartam megbántani Christ. - Kihasznált téged, és eldobott amikor már másra fájt a foga. Ha engednéd, én tényleg kiverném belőle a szuszt is. De te továbbra is utána vágyakozol, mikor őt már az sem érdekli hogy a világon vagy. - itt abbahagytam a beszédet, egyrészt mert kifogytam a levegőből, másrészt mert nem akartam hogy rám kiáltson és azt mondja tűnjek el innen a fenébe. Míg újra rendesen tudtam lélegezni, tekintetemmel az asztallapot ostromoltam, magamban pedig mindennek elmondtam azt a ribancot. Nem igaz hogy folyton ő a téma, minden egyes beszélgetésünkben, még az után is hogy szakítottak. Eléggé kimelegedtem ebben a kis beszélgetésben, szóval levettem magamról Chris kabátját, majd vissza adtam neki. A ruháim már félig megszáradtak, úgyhogy a külsőm kezdett újra normális alakot ölteni. Kínos csend következett, Chris nyilván azon gondolkodott magában hogy hogyan beszélhettem így vele. Ez persze nekem is megfordult a fejemben, de ami azt illeti egyáltalán nem bántam, hogy elmondtam a véleményemet. Ha tehetném itt ülnék még egy órát, és részletesen ecsetelném mi mindent utálok abban a lányban, és az igazat megvallva mennyire örülök, hogy szakítottak. De ehelyett egy darabig hallgattam, mindez idő alatt megittam a teámat, és az asztallapot pásztáztam. Aztán amikor már nem bírtam tovább ezt a csendet, meg amúgy sem bírok soha csendben maradni, (egyszerűen utálok kussban ücsörögni) válaszoltam a korábbi kérdésére. Még a kirohanásom előtti korból..
- A buli, holnapután lesz. Elvileg este nyolckor kezdődik, és addig tart amíg az utolsó ember ki nm dől. - mondtam neki az infókat, és rá pillantottam. Jelenleg semmit nem tudtam kiolvasni a tekintetéből, bezárult előttem akár egy virág, napnyugta után. Bele bámultam az üres teás bögrémbe, titkon azon fohászkodtam hogy csörrenjen meg a telefonom, s a vonal túlsó végén anya parancsoljon haza. Vagy hívjon a húgom, hogy már megint bajban van, és húzzam ki a szarból. Képtelen voltam tovább nézni ahogy Ő szomorkodik, képtelen voltam felvidítani, mert csak egy emberre vágyott. Brittany-ra. Hogy ez engem iszonyatosan zavart, azt nem tudom mivel magyarázni. Túlzottan is sokat foglalkoztam azzal, hogy ki tetszik Chris-nek, hogy mennyit gondol az exére, vagy hogy milyen lányok jönnek be neki. Hát az már biztos hogy nem olyanok, mint én. De ez így van jól. Hiszen mi csak barátok vagyunk. Amúgy meg ő sem jön be nekem. Nem azt mondom hogy ronda vagy ilyesmi sőt, szerintem nagyon is jóképű csak egyszerűen nem tudnám elképzelni úgy mint a pasimat. De miért is gondolkozom én ezen? Hirtelen felpattantam, kirúgva magam alól a széket. Két kezemmel az asztalon tenyereltem, tekintetem zavart tükrözött. Behunytam a szememet, és megráztam a fejemet. Úgy viselkedek mint egy lány..
- Figyelj. Most mennem kell. Sajnálom. De van az az izé amit még el kell intéznem mielőtt haza megyek. - hadartam össze vissza, miközben neki álltam felvenni a kabátomat. - Majd hívlak, vagy te is hívhatsz akár. - reméltem hogy nem veszi észre zavartságomat, bár elég nehéz lett volna nem észrevenni. Bele túrtam a zsebembe és elő vettem egy papír pénzt az asztalra tettem, aztán a telefonomért nyúltam majd a zsebembe süllyesztettem.
- Akkor szia. - búcsúztam Chris-től, lehajoltam és adtam egy puszit az arcára. Muszáj lelépnem innen, és kiszellőztetni a fejemet, mielőtt még megőrülök. Megfordultam és elindultam a kijárat felé, és csak akkor tudatosult bennem hogy puszit adtam neki. Soha nem szoktunk pusziszkodni, én meg csak lazán adtam neki egy puszit? Mi a fene ütött belém? Mikor kiléptem a büféből, rohanni kezdtem valamerre, egyáltalán nem érdekelt hogy merre, csak el innen amilyen messze csak lehet.

- Katie Benson
-- Ha gáz van, maradj csendben. Vagy ordíts, üvölts, hogy minden rendben.

Igyekszem ellenérvet keresni mindarra, amit röpke két perc alatt az orrom alá dörgölt, de nem tudok. Képtelenség azt hazudni, ami valójában igaz és amit mindenki tud, csak én vagyok olyan idióta, hogy bemeséljem magamnak az ellenkezőjét. És még fogom is nagyon sokáig, ugyanis, ha elfelejtem...ha egy percre is megfeledkezem róla úgy, mint lehetséges barátnőről, akkor biztos, hogy a világom a feje tetejére fordul és mindennek vége. Akkor végérvényesen lezárnám azt a korszakot, ami Róla és rólam szólt. Inkább elviselem, ahogy más srácokkal tombol és hogy kihasznál minden körülötte lévőt, ha a végkifejlet az lesz, hogy a nyakamba borulva szerelmet vall. Idióta és szánalmas szívszerelmesként viselkedem, tisztában vagyok vele, de ezen sürgősen változtatok. Ha már várok, akkor legalább élvezzem azt az időt, nem? Talán, ha látja, hogy nem hat meg a szakítás, akkor visszajön, mondván, hogy mindig is engem akart...Jó volna...Megtörténhet. De ehhez szükségem van Katie-re, ugyanis lányból van és mivel nem ismerik egymást, pontosabban szólva nem olyan közelről, ezért vele tökéletesen féltékennyé tudnám tenni Brittany-t. Szemeim az ötlet átgondolását követően felcsillannak és éhes vadakként tapadnak Katie vonásaira, aki már korántsem olyan vizes, mint volt.
- Talán igazad van. Talán el kellene felejtenem és tovább lépnem, de nem olyan könnyű. Egyedül nem fog menni. - sütöm le tekintetem és valóban így gondolom. Katie nélkül nem menne. Mindig tartotta bennem a lelket és...bátran ki merném jelenteni, hogy ő áll a legközelebb hozzám. - Tévedsz. Minimálisan biztos, hogy érdeklem, még ha nem is mutatja kifejezetten. Lehet, hogy csak féltékennyé akar tenni vagy tudom is én... - nem. Maga a feltevés is lehetetlen, sőt lassan már a szánalmasan hülyeség fogalmába bukik át. Kinevetem magamat, persze csak mélyen a lelkemben, félek, hogy a hangom elcsuklana bármelyik pillanatban. Ilyen állapotban a beszélgetés és a nevetés az utolsó dolog, amire képes volnék. De akkor még is hogy gondolom a szórakozást?
Minden porcikám a kijárat felé kívánkozik. Be akarom rúgni az ajtót, őrültként akarok végig rohanni az utcán és félig kábán az undortól felmenni a szobámban, belevetni magam az álmok fergetegébe. A kedvem a mélypontra zuhan és a buli hallatán még inkább a föld alá szeretnék süllyedni, mert évek óta nem jártam diákok közt. Olyanok közt biztosan nem, akik részegre isszák magukat és a spanglit körbe nyújtva röhögnek egymás hülyeségein. Most mégis oda készülünk és tuti, hogy semmi jó nem sül majd ki belőle. Mégis belemegyek Katie kedvéért. Csak tudnám, miért vagyok képtelen nemet mondani neki. Na, nem mintha nem lennék tisztában a képességével, miszerint piszok jól manipulálja az embert...a szemeivel meg úgy az egész lényével.
- Hát jó. Akkor mondjuk fél kilencre érted megyek...megfelel? - pillantok fel rá és sejtem, hogy tudja, miért jelenik meg egy hamiskás mosoly szám sarkában. Mióta a jogsimat megszereztem, ahova csak tehetem anya ősrégi verdájával mászkálok és akármilyen tragacsnak is néz ki, mégiscsak vezethetem. - Igaz, hogy már nagyon-nagyon-nagyon-nagyon és még annál is régebb óta nem jártam házibuliban, de ha jól emlékszem kezdéskor még szinte semmi nincs, így inkább egy órával utána érdemes menni. - mormogom orrom alatt, végül ismét felnézek rá, hogy jól tudom-e. Biztos így van, mert nem cáfol rá.
Magamban átveszem a teendőket, amiket még előtte mindenképp el kell intéznem. Ilyen például az, hogy anyát ágyba dugom, nehogy részegségében az egész házat összehányja, mert aztán természetesen én fogok takarítani. Valamint a pia felvásárlása és a ruhatár kibővítése. Nem vettem új cuccokat már legalább két éve, szóval ideje lesz felturbózni kicsit a stílusomat, hátha meglepek majd vele egy-két embert. Főleg Brittany-t.
Felvonom szemöldököm Katie sietségére, majd egyenesen hátra hőkölök, mikor kapkodva egy puszit nyom arcomra. Meglepődök, hát hogyne lepődnék meg, mikor alig két hónapja beszéltük ki azokat a fiatalokat, akik a három-puszi-köszönésképp módszert alkalmazzák egymás közt. Gáznak tartottuk akkor, most mégis érdekes bizsergés járta át minden porcikámat, de már csak a sötétbarna loknikat kaptam el, amint kilibbennek az ajtón és velük együtt Katie is eltűnik.
- Szia... - csúszik ki ajkaimon a búcsú és szám sarkában egy halvány mosollyal felállok, majd ahogy ő tette, én is az asztalon hagyom a pénzt. Kabátomat magamra húzom, mert kint nincs valami jó idő még mindig, legalábbis a szél hangja ezt súgja. Körbe pillantok utoljára, majd lassú, megnyújtott léptekkel elhagyom a büfét.

-- JÁTÉK VÉGE --