hastings, christopher

Tenyerem nyirkos volt, idegesen töröltem nadrágomba s közben körbe pillantottam. A tárgyalóterem kezdett megtelni, így jobbnak láttam, ha nem szólok sem anyámhoz, sem apámhoz. Úgy éreztem magam, mint valami háziállat. Csak a bírótól függ, hogy melyik szülőhöz pakolnak. Tizenhat éves vagyok. Mondhatni felnőtt és még sem dönthetek a sorsomról. Rosszul érzem magam. Szorongok. Haragszok apámra és anyámra. Mindig úgy gondoltam, hogy törhetetlen kettejük kapcsolata. Hogy inkább a belüket is kidolgoznák annak érdekében, hogy együtt maradjanak, mintsem elváljanak, erre tessék. Itt ülünk egymás mellett, ők pedig egy pillantásra sem méltatják a másikat. Velem mi van? Vagy az én életem már nem számít? Hogy tönkre teszik és valamelyikük nélkül kell majd felnőnöm? Mert így lesz. Vagy apámat, vagy anyámat mellőznöm kell és én nem akarom. Legszívesebben ordítanék addig, amíg mindketten fel nem ébrednek és el nem kezdünk mindent elölről.
Alsó ajkamat rágcsáltam, ujjaim a zakó ujjával játszottak, lábammal pedig a földön doboltam várva, hogy végre a bíró is megérkezzen.
- Nem lesz semmi baj. - súgta nekem anyám és elmosolyodott. Az nem elég baj, hogy elválnak? Az nem elég baj, hogy napokig enni sem tudok majd az idegességtől? Húsz év házasság és csak úgy latba vetik, csak mert nem találták olykor a közös hangot. Fájdalmas grimaszba húztam számat, fejemet pedig vállára döntöttem. Úgy éreztem, mintha ezzel elárultam volna apámat, aki meredten bámulta az előtte ücsörgő embereket. Óvatosan kisujjamat kisujjába fontam, jelezvén, hogy itt vagyok. Vegyen észre. Harcoljon majd értem, akárcsak anya. Nem akarom ketté szakadva élni ezentúl az életemet.
Felém fordult, mosolya fájdalmas, mintha nem is akarná az egészet. Mintha egyszerűen csak túl akarna lenni rajta és hazamenni. Bedőlni az ajtón és megdézsmálni a piás szekrényt. Legszívesebben én is azt tettem volna.
- A tárgyalás kezdetét veszi! - koppant a kis kalapács, amit a bajszos férfi erősen tartott kezében. Bármikor képes lenne elhallgattatni azzal az apró eszközzel bármelyikünket. Mély levegőt vettem, elengedtem apám kezét, fejemet vissza emeltem, ahol volt és kihúztam magamat. Komor vonásokkal, görcsösen a padot markolászó kezeimmel vártam a végkifejletet.

** KÉT HÓNAPPAL KÉSŐBB **

Magamhoz öleltem törékeny testét és azt akartam, hogy soha de soha ne engedjen el. Hogy mindig itt legyen nekem, amikor szükségem van rá. Szívem összeszorult, mikor arra gondoltam, hogy anyám az alsó szinten részegre issza magát, apám pedig valószínűleg prostikra vadászik. Egyedül Ő maradt nekem és félek, hogy elveszítem. Félek, hogy soha többet nem látom. Önző vagyok? Szánalmas? Nem tudom, melyik felé billen a mérleg, de véleményem szerint egyik sem jobb a másiknál.
- Chris... - ejtette érzékien nevemet, majd ujjai finoman végig szaladtak mellkasomon. Éreztem, ahogy akadozik légvételem, testét teljesen az enyémnek préselte. Milyen furcsa, hogy az a pár réteg ruha még mindig rajtunk van. Soha életemben nem kívántam még ennyire senkit, mégis visszafogtam magam. Három hónap...az még semmi. Ő pedig csak tizenhat éves. Illetve, nem tudom. Nem értek a nőkhöz. Várnom kell, úgy érzem.
- Igen, Brit? - csúszott ajkam az övére, mire ő finoman az enyémre harapott. Óvatos mosoly kúszott számra, ujjaim pólója szegélyét csavargatták. - Hallgatlak... - súgtam fülébe és kezemet végig futtattam oldalán. Milyen szép is volna. Egész nap csak itt feküdnénk, elterülve az ágyon egymásba gabalyodva és nem gondolni arra, ami kint történik. Elfelejteni anyámat. Apámat. A sulit. Az életemet. Miket beszélek? Az életem itt fekszik a karjaim közt. Mi másra vágyhatnék még? Semmi nem kell, amíg Ő van nekem.
- Szeretlek. - szívem nagyot dobbant, karjait nyakam köré kulcsolta. Féltem elhinni. Féltem, hogy ha tévhitben ringatom magam, könnyen megsérülhetek. De most rájöttem, hogy amit tévhitnek véltem, igazzá válik. Nem hazugság. Nagyot nyeltem, hogy leküzdjem a torkomban ülő gombócot. Hátára fordítottam és fölé hajoltam. Ajkaim hevesen tapadtak ajkaira.
- Én is szeretlek. - súgtam két csók közt és elmerültem az édes aromák tengerében.

** A JELEN **

Térdeimet mellkasomig húzom, majd államat rátámasztom. Kezeim nadrágomat markolják, üres tekintettel bámulok magam elé. Nem tudom feldolgozni. Minden egyre rosszabb. Az életem romokban van és ennél már tényleg nem lehetne pocsékabb.
A suli udvara kihalt, egy lélek sem mászkál erre szombat este. Álmosan pislogok, de nem megy az alvás. Képtelen vagyok enni, aludni és gondolkozni is. Vagy ha az utóbbi mégis sikerül, akkor csakis Brittany körül forognak. Hatalmas sebet ejtett valahol a mellkasom legmélyén. Az az egy hónap olyan, mintha csak tegnap történt volna. Amint közli, hogy vége. Hogy szabadságra vágyik és újdonságokra. Megismerni más srácokat és kipróbálni, milyen mással. [i]De barátok még lehetünk, ha gondolod. Tarkómat a falnak vetem, így nagyot koppan a betonban. Papucs voltam. De nem bánom. Látom, hogy változtatnom kell a dolgokon, de ami elmúlt, az úgy volt jó. Koppanó léptek a bitumenen, felkapom a fejemet.
- Ó, istenem, Chris... - veti karjaimba magát Katie és szorosan átölel. Ismerős vanília illat, csalódottan fúrom barna tincseibe arcomat. Jó, hogy van még, aki törődik velem valamennyire. Olyan, mint a nővérem. Az egyetlen személy, aki szeret és aki hisz' abban, hogy kilábalok ebből az egészből.
- Túlélem, Katie. - közlöm, ő pedig elenged és leül velem szemben. Estélyiben van. Fintorogva lerúgja magas sarkúját és hátra dobja szemébe lógó haját. - Miért van rajtad ez a cucc? - kérdezem kissé elkerekedett szemekkel. Inkább az a csőnaci-tornacipővel típus.
- Oh, nem mondtam? Melissa bevett a clubba és így már együtt plázázunk szombatonként. Most épp egy szupcsi partiról jöttünk, aaannyi cuki pasi volt, azt hittem menten elájulok... - olyan hitelesen adta elő magát, hogy akaratlanul is kitör belőlem a nevetés és fél éve először...jó kedvem van. - Csak hülyülök. Anyámék elrángattak arra az esküvőre. De megléptem, miután Joey felhívott, hogy itt gubbasztasz egyedül. Féltem, hogy öngyilkos leszel. - boxolt vállba és húzta el száját, mintha tényleg képes lennék rá.
- Jól vagyok. - vonom meg vállamat.
- Ja, körülbelül, mint egy agyon taposott csiga. Gyere! Veszünk valamit, mert porzik a vesém. - elmosolyodom, ő pedig kezeimért nyúl. Felhúz a földről és egymás mellett beszélgetve indulunk el a bolt felé.