Never too late

• • •

Úgy érzem magam, mint valami élőholt; talán már egy éve. Mert, ahogy visszaemlékszek a „szakításunk” napjára, illetve az azt követő hónapokra, a napjaim egyhangúan teltek el: reggel felkeltem, elvégeztem ügyes-bajos dolgaimat a fürdőszobában, aztán jött a suli, majd ezt követően ismét hazatértem; megtanultam, megcsináltam a rám kirótt házimunkát és nyugovóra hajtottam fejem. Ennyi! Valószínűleg, én lehettem akkoriban a legunalmasabb ember Rosewoodban. Most viszont érzem, hogy valami más fog az életembe lépni. Ezek után pedig eszem ágában sincs elereszteni ezt a másságot. Szükségem van rá!
Jellemem teljes egészében száznyolcvan fokos szöget vett. Ha valaki akkor azt mondta volna nekem, hogy idáig fogok süllyedni, valószínűleg kikacagom. Alival sosem volt unalmas együtt lógni, sőt! Akkor volt a legeslegjobb az én életem. Számunkra illegális/legális bulikba belógtunk és mi voltunk a suli képzeletbeli ranglétra tetején, tehát bármit megtehettünk, amit a kedvünk tartott. Jó, persze csináltunk pár őrültséget is; példának okáért gondoljunk csak a „Jenna dologra”. Ez természetesen nem okozna számunkra lelkifurdalást, ha azon az éjszakán senki sem lett volna abban a fészerben.
- Monára, de szerintem ma már nem jön szóóóval... – mondta Hanna.
Négyünk közül talán Hanna az, aki a legtöbbet változott ez alatt az idő alatt. Egyre inkább kezd hasonlítani Alisonra, ami, nos, valljuk be őszintén, egy kicsit rémisztő. Nem igazán tudom, a jelleme mennyire változott meg, de az biztos, sosem lesz olyan „gonosz”, mint ő volt. Valahogy nekem mindig is ő lesz az a kedves, aranyos lány, akit én akkor megismertem. Kegyetlenség?! Oh, ugyan kérlek!
Amikor említést tett arról, hogy nincs-e kedvem körbenézni a plázában, a szám sarkai felfelé kezdtek ívelni; két okból is: egy, mert nem kell egyedül vásárolgatnom, és kettő, mert talán ismét belekezdhetünk abba, ami egykor abbamaradt.
- Az nagyszerű lenne, Hanna! – a lányt karon fogtam és bementünk a plázába. Hirtelen ezernyi üzlet logója tárult elénk. Mindenütt kreatívan megalkotott, hívogató szlogenek voltak. Nehezemre esett dönteni ennyi csodás kirakat mellett, ezért úgy éreztem, meg kell kérdeznem Hanna-t; ő valahogy sokkal jobban ért ezekhez a dolgokhoz.
- Van valami ötleted arról, hova is kellene bemennünk legelőször? – teszem fel a kérdést a szőke lánynak.

• • •

A biológia könyvem fölé görnyedve próbálom megérteni a mostani anyagot. A múlt órán Mr. Green, a tanárunk, mindenkinek adott egy egyoldalas feladatlapot, amit otthon kell kitöltenünk. Még azt is hozzáfűzte, hogy ezen fog múlni az év végi jegyünk; szóval most nem igazán hiányzik nekem egy rossz jegy. Ez még a felvételi lapomon sem mutatna jól: megbukott biológiából. Remek! Régebben szerettem ezt a tantárgyat, de most, hogy a fiziológiát kezdjük venni, kezdem egy kicsit megutálni.
Másfélóra múlva örömittasan csapom be a könyvemet. Végeztem minden nyamvadt kérdéssel!
„Ennyi kínszenvedés után végre én is megérdemlek némi kényeztetést.” – ez után a gondolat után hirtelen kezembe kaptam a telefonom, majd a névjegyzéket kezdtem el böngészni annak reményében, hogy esetleg találok olyasvalakit, aki szívesen eljönne velem vásárolgatni. Pár másodpercnyi boldogság után hiányérzet öntött el. Hiányoznak az emberek az életemből… a régi ismerőseim. Már egy teljes éve annak, hogy minden kapcsolatot megszakítottunk egymással, mégis úgy érzem, mintha csak tegnap lett volna.
Felálltam az íróasztalomtól, majd a fogasról leakasztottam a kabátomat és a táskámat. Leszaladtam a lépcsőn, és amikor a bejárati ajtó felé vettem az irányt, az anyám megállított.
- Hova mész? – jogosan kérdezte ezt tőlem. Az utóbbi időben úgy teltek a délutánjaim, hogy suli után rögtön hazajöttem. Valamikor sokáig benn maradtam, mert tagja vagyok a suli úszócsapatának, de ezen kívül sehova sem mentem el. Jó, itt-ott rendeztek házibulikat, amiket egyáltalán nem hagyhattam ki…
- Csak vásárolgatni – válaszoltam, miközben bedobtam egy ártatlan arckifejezést. Úgy tűnik, nem firtatja tovább a dolgot, mert egy egyszerű vállrándítással és számomra hallhatatlan pusmogással tovább folytatta a magazin olvasását.
A pláza alig kétutcányira van tőlünk, tehát nem volt probléma odajutni. Miközben próbáltam rendet teremteni elmémben, megláttam az ajtóban ácsorogni Hanna-t, az én régi legkedvesebb barátnőmet. Egyedül volt és szinte minden minutumban az óráját leste. Nem bírtam megállni, hogy ne szóljak oda neki, ezért egy mosoly kíséretében ezt a kérdést tettem fel:
- Vársz valakire?