montgomery; aria

- Igen Nik, valószínű, hogy az vagy akinek most mutatod magadat.- Undor ült ki arcomra fintorogva húztam el számat s talán ha elég indulat lett volna bennem még le is köptem volna de megtartottam a méltóságom az egyszerű mégis csodálatos, egoista énemet.
-Nem is kell elhinned ugyanis tényleg okkal jöttem vissza.- kisöpörtem hajamat arcomból, hogy ne árnyékolja be övét s még egyik kezemmel tiszta erőmből nyomtam a földnek másikkal arcához nyúltam s végig simítottam borostás bőrét. Talán ez hiányzott a legjobban belőle. Hogy elérzékenyüljek mikor mellette vagyok, hogy elég legyen egy érintése vagy csak, hogy szemeibe nézzek és máris átértékeltem az egész életet. Viszont mondata vissza ránt a földre. Csak mély levegőt veszek, nem válaszolok. Igen, így szeretem lehet bunkó, agresszív vagy épp érzelgős de Őt mindig is akartam szeretni így nem is volt más választásom, hogy elfelejtsem.
Hirtelen fordult a helyzet én kerültem alulra kezeim fejem fölött s most ő szorított a földnek. Csuklómra fonódtak ujjai és éreztem, hogy ha akar most megöl… és nincs menekvés. Most tényleg úgy éreztem magamat mint egy csapdába csalt patkány aki még menekülhet ha megkegyelmeznek rajta de máskülönben megdöglik. Az életemmel játszottam én is minden egyes pillanatban. Beszélgetésünk alatt most először kezdtem el félni. Mi van akkor ha mégsem kell neki annyira Elena mint amennyire én gondoltam? És én az egész életemet ebbe az egy emberbe fektettem. Erre várt, hogy rettegjek most kapott belőle egy kis ízelítőt. De muszáj voltam összeszedni magamat ha akartam valamit kezdeni vele és igen is kissé rá kellett döbbentenem, hogy most már plusz egy fővel kell számolnia: Velem.
-Jól hallottad Édes, nem gondoltad tán, hogy úgy jövök vissza, hogy semmi féle védelmem nincs. Ennél már jobban ismerhetnél.- Kezdtem én is ingerült lenni. Alsó ajkamba haraptam, hogy ne mondjak semmi olyat amit esetleg megbánnék. Felegyenesedik. Egy pillanatra lehunyom szememet már várom, hogy most elkezd megint fojtogatni vagy csak szimplán ad egy pofont. Ennél ezerszer rosszabb történik. Fogai nyakamba mélyednek s én már érzem is ahogy a méreg áramlik testemben.
-Hogy az a…- leheltem a levegőbe oxigénhez eleinte alig jutott a szervezetem, kivert a víz s nem, hogy önmagammal de Klaussal se tudtam foglalkozni. Mellkasom fel-le járt a férfi alatt próbáltam minél nagyobb adagokat juttatni tüdőmnek.
Nem válaszoltam. Persze tegye csak le a saját szabályait, majd csalok én ha úgy tartja kedvem. Sosem állítottak meg abban, hogy én a saját terveim szerint csináljam a dolgaimat most sem fognak, csak ha már nagyon szorul a hurok a nyakam körül.
Közelebb hajol szemeimet övébe fúrom s ellopom tőle az összes oxigént amit kilélegzik, úgy érzem ami az egész temetőben van nem elég, nem az ami nekem kell, hogy élni tudjak.
Oldalra fordítom fejemet mikor már eltávolodik tőlem s nézem ahogy lassanként terjed a vállamra is, jó… ha meghalok hát legyen legalább tudom, hogy fájdalmat okozok neki mert most Elena ugyanúgy szenved mint én és ha nem ad a véréből ugyanúgy meghal Ő is mint ahogy az eredeti Petrova.
-Meguntam távolról figyelni az eseményeket, meg minek bujkáljak ha ilyen jó bulikból maradok ki mint például ez.- vigyorodtam el majd rá pillantottam s minden erőmet össze szedve fel nyomtam magamat kezeimmel. Mellkasáig értem de szemeit pontosan láttam. Haragos volt, dühös, valamilyen szinten érthető.
-Nik… Ha már úgy is meghalok, csókolj meg!- néztem rá oldalra billentett fejjel, szinte már akaratosan. Arcom kipirult hajam töve már kezdett nedves lenni de ha ennyi utolsó pillanataimat sem azzal fogom tölteni, hogy bocsánatot kérek.


## so damn formidable - charlotte petrova